Korabeli feljegyzések szerint, Hachiko 1923. novemberében született Odate városban. 1924. januárjában, amikor Hachiko 2 hónapos volt, tenyésztőjét meglátogatta annak barátja, Dr. Eizaburo Ueno, a tokiói Mezőgazdasági Egyetem professzora. A professzornak nagyon megtetszett a kis szőrgombóc, a tenyésztő neki ajándékozta Hachikot, így hazavitte a kis akitát Tokió egyik külvárosában, Shibuyamachiban lévő házába.

Hachiko szeretetben, szinte családtagként nőtt fel, gazdája több alkalommal úgy fürösztötte, hogy együtt lubickoltak a kádban. A rendszeres közös sétákon felül Hachiko minden reggel elkísérte Dr. Uenót a vasútállomásra, majd egész nap ott várta. Este, mikor a professzor megérkezett a vonattal, együtt mentek haza. Az utasok és az állomás személyzete ismerte és tisztelte a professzort, hamar megszerették hűséges akitáját is, amely senkit sem zavarva, minden nap kitartóan várta szeretett gazdáját, az állomás peronján.

1925. májusában Dr. Ueno az egyetemen, előadás közben szívinfarktust kapott és meghalt. Hachiko azon a napon is, mint addig minden hétköznap, várta gazdáját vissza Tokióból, de az nem érkezett meg a szokásos időben, az esti vonattal. Hachiko késő estig várt, majd amikor bezárták az állomás kapuit, hazament egyedül.

Otthon a professzor felesége már megkapta férje halálhírét, zokogva karolta át a kutya nyakát. Másnap reggel Hachiko a megszokott időben elindult egyedül az állomásra, majd ott várt estig, amikor is ismét a kapuzárás után hazament - egyedül. A professzor özvegye néhány hét után elköltözött szüleihez vidékre. A házat - és Hachikot - Dr. Ueno rokonai és barátai felügyeletére bízta.

Hachiko minden reggel elment az állomásra, a peronon ülve várta gazdáját estig, majd este szomorúan hazatért. Az állomásra menet minden nap egy piacon haladt át, az árusok mind ismerték szomorú történetét. Valahányszor elhaladt mellettük, enni adtak neki.

Ahogy teltek a hónapok, múltak az évek, forró nyarak és zord telek követték egymást, Hachiko nap nap után ott ült és várt az állomás peronján. Látszott, a reménytelen várakozás, szeretett gazdája hiánya egyre levertebbé, gyengébbé tette. Sovány lett és ápolatlan, de a szemében még ott volt a remény, hogy viszontlátja a professzort, aki majd megcirógatja, megöleli őt és együtt mehetnek haza, mint régen.

1934. áprilisában közadakozásból szobrot emeltek Hachikonak Shibuya vasútállomáson. A szobor leleplezésére sok százan mentek el, akik ismerték a professzort és Hachikot, vagy hallották a hűséges akita megindító történetét. Hachiko 1935-ben múlt ki 12 éves és 5 hónapos korában. Néhány méterre az őt ábrázoló szobortól, Shibuya állomás peronján lehelte ki lelkét. Halálhírére rengeteg ember látogatott el szobrához, amelyet virágokkal borítottak be.

Azóta Odate-ban, az akita eredeti "hazájában" is emeltek szobrot Hachikoról, mint a szeretet és hűség jelképéről. Mindkét szoborhoz rendszeresen zarándokolnak el helybeliek és turisták, akik megemlékezésük jeléül virággal díszítik azokat.